1. rész Elindultunk.

* Két héttel korábban *

Július 2., Szombat 15:03

- Mikor is indul a hajó és mikor érkezik meg? – futottam le a lépcsőn a konyhába vagy ötödére.

- Még mindig holnapután, délután háromkor és csütörtök hajnalban fogunk megérkezni Canberrába. – mosolygott anyu.

Gyorsan visszaszaladtam a szobámba és tárcsáztam Sorinát.

- Szóval, holnapután háromkor indul a kikötőből és csütörtökön fogunk megérkezni Canberrába.

- UU, de jó. Ugye majd fogsz képeslapot küldeni? – szinte lelki szemeim előtt van, ahogy vigyorog.

- Persze, de ne felejtsd el, hogy Skype-olni is fogunk.

- Tudom, de elég nagy az idő eltolódás – szomorkodott.

- Majd megoldjuk, ha egyszer személyesen nem lehetsz ott, akkor virtuálisan pótoljuk.

Még beszéltünk egy ideig majd anya beszólt, hogy segítsek a garázsból áthozni pár dolgot, amire szükségünk lesz az úton.

- Pontosan mire is gondolsz? A bőröndök már bent vannak – álltam meg a „lomok” előtt.

- Igen, de apád szólt, hogy szeretne vinni a nagyiéknak pár fényképalbumot.

- És én, mire kellek?

- Már rég voltam itt kint és nem igazán tudom hová is tettük még anno – meg állt egy szekrény előtt, amit még a költözésünkkor tettünk be – szerintem ebben van. Gyere ide. van pár doboz, amit arrébb kellene tenni.

Oda csoszogtam. Tényleg volt pár doboz. Úgy öt-hat. Mikor félre tettük és ki tudtuk nyitni anyura egy kisebb doboz esett.

- Jól vagy? – emeltem le róla gyorsan.

- Igen, csak kicsit fáj a fejem – simogatta az érzékeny pontot.

- Itt vannak – vettem fel a földről 4-5 albumot.

- Jaj, de jó – örvendezett anyu és el is felejtette a fej fájását. Rögtön kikapta a kezemből az egyiket és elkezdte őket nézni. 

Én is kinyitottam egyet. Pont az ötödik szülinapomról voltak képek. Még emlékszem is rá. Nagyon jó volt. Nem, amúgy teljesen ugyan olyan volt, mint az összes többi. Torta, ajándék, aminek csak a fele volt meglepetés, mert a többit én választottam, hogy legalább az ajándékok egy része legyen olyan, amit tényleg használni fogok. Mondjuk színes ceruzák, meg festékek. Később, amikor már olvasni is tudtam sok könyvet kaptam. Nagyon szeretek olvasni meg rajzolni. Anyuék szerint nagyon tehetséges vagyok a rajzolásban, de szerintem átlagosak a műveim. Na, mindegy. Volt még pár kép a közös nyaralásokról. Két éve Madridban voltunk. Mondjuk innen, Barcelonából nem valami hosszú út. A szüleim viszont tehetős emberek szóval inkább külföldre megyünk. Voltam már Párizsban, Amszterdamban, de Amerikát is bejártam már. Nem mondanám, hogy nem tetszett, mert akkor hazudnék, de nem is voltak életem legjobb napjai. A szüleim, amikor végre szabadságot kaptak és elutaztunk, mindig ’zaklatták’ őket telefonon, hogy ez, hogy van, ott mit kell csinálni stb..

- Felícia? Itt vagy? – lökött meg anya.

- Persze – mosolyogtam zavartan és kivettem egy képet az albumból. Ez tavaly készült Londonban a Buckingham-palota előtt. Megkértünk egy turistát, hogy fényképezzen le. Így mind hárman rajta vagyunk.

- Rendben, akkor vissza is mehetünk – indult kifelé.

- Én még maradnék.

- Miért? – csodálkozott.

- Van itt még néhány album, azokat megnézem, de nem maradok sokáig.

- Ahogy gondolod. Én pakolok tovább – intett és már el is tűnt a garázsajtó mögött.

Kábé még félórát ülhettem egy poros széken, amikor végeztem a kint maradt albumokkal. Még két másik képet is kivettem és zsebre tettem.

- Apád telefonált, hogy félóra és itthon van. Mit szeretnél enni? – jött ki elém anya az előszobába.

- Mindegy, nem igazán vagyok éhes…

- Csak izgulsz az út előtt, még szép, hogy éhes, főzők valami finomat, de meglepetés – vigyorgott anya.

- Főzöl? – csodálkoztam. Általában rendelni szoktunk vagy étterembe megyünk.

- Igen – sietett a konyhába. 

* 2 nappal később *

Július 4., Hétfő  12:47

- Minden meg van? – nézett körbe apa utoljára.

- Igen, útlevelek a táskámban, kaja a fagyasztóban, amit viszünk kaja a mélyhűtő táskában, bőröndök a kocsiban. Felícia, készen vagy? – kiabált fel anya.

- Igen – futottam le a lépcsőn a kis táskámmal.

- Remek, akkor indulás – csapta össze a kezét apa.

A kocsiban anya és apa folyton arról beszéltek, hogy vigyázzak a hajóúton, hogy bíznak bennem és nem kell állandóan az ő árnyékukban lennem, mint Rose-nak. Mondjuk ő se volt mindig, anyja árnyékában. Ebből lett is egy kis gond. Na, mindegy.

- Egy lakosztály lesz. Természetesen úgy van elosztva, hogy neked is lesz egy kis kuckód – nézett hátra lelkendezve anya.

A hajóállomáson nagyon sokan voltak. Bár merre néztem csak csomagokkal megpakolt embereket láttam. Sok nagy családos utazott.

- Nem erre kell mennünk? – mutattam a hármas feljáróra.

- Ööö – nézte apu a jegyünket – de, kösz kicsim – azzal már meg is előzött.

Már majdnem fenn voltunk hajón, pont mi következtünk volna a beolvasásnál, amikor hirtelen valaki elénk lépett. Egy 40 éves pasi lehetett. Nagyon komoly arcot vágott és elővett egy halom útlevelet.

- Ezt nem hiszem el. Muszáj tolakodni? Én is kivártam a soromat – morogtam, de úgy, hogy a pasi is meghallja.

- Nyugi, mindjárt mi is fenn vagyunk. Addig fordulj meg és nézz végig Barcelonán – szívta be mélyen a levegőt anya. Megfordultam. Nem láttam semmit, annyian voltak. Unottan visszafordultam.

- Hányan lesznek? – kérdezte halkan a jegykezelő, de nem elég halkan.

- Velem együtt nyolcan.

- Rendben. Jöhetnek – a 40-es pasi eltűnt – Kérem, várjanak egy kicsit még – ez nekünk szólt.

- Most ugye csak szórakozik? Itt állunk már 15 perce és amikor mi jönnénk, egy férfi betolakodik, aztán eltűnik, és még mindig nem mehetünk? – szólalkoztam össze.

- Pontosan – vigyorgott gonoszul.

- Ezt nem hiszem el – fújtam.

- Itt is vannak – jött vissza a pasas még hét emberrel. Kapucni volt rajtuk. Alig lehetett látni az arcukat. Sőt! Nem is lehetett.

- Ez komoly? Még hét ember betolakszik elénk? Mutassak valamit? Az ott egy sor! A becsületes ember végig állják és, mint látják, vannak egy páran! – kiabáltam – de látom, maguk nem tartoznak közéjük – néztem le őket.

- Kicsim! Nyugi, mindjárt mi jövünk – csitítgatott anyu, legalább is úgy, mint egy öt évest, aki a játszótéren hintázni szeretne.

- Pontosan – bólintott a férfi.

- Ja, értem. Azt hittem, hogy zavarja önöket, hogy miket mondtam és bebizonyítják, hogy becsületesen végig tudják állni a sort és hátra mennek, de látom muszáj bunkón viselkedni.

- Abba hagyná? – idegeskedett a pasas.

- Miért? Talán azt is megtiltja, hogy beszéljek? Talán szólás-szabadság sincs? Amúgy meg mit foglalkozik velem? Inkább siessen már, mert mint mondtam van egy SOR! – emeltem ki a sort. Miközben mondtam a magamémat az egyik kapucnis vissza fele ment.

- Hé, hová mész? – kiabált utána egy másik kapucnis.

- A sor végére.

- Remek. Végül is csak kétszer kellett elmondanom, hogy legalább egy felfogja.

- Felícia! Viselkedj! – szólt rám apám.

- Most komolyan ezeknek adsz igazat?

- Hé! Gyere már vissza! Erre nincs időnk! – kiabált a kapucnis után a férfi, de már nem hallotta. Hátul volt, beállt a sorba.

- Én is hátra megyek.

- Én is.

- Ne hagyjatok itt – ment a harmadik is.

- Paul, azt hiszem, igaza van a lánynak, inkább hátra megyek.

- Most szórakoztok? – szinte már látni lehetett az ereit.

- Menjünk – indult el a maradék két ember is. Már csak az a pasas, Paul állt ott.

- Remélem, most örülsz! – azzal elment.

- Na, végre – indultam meg.

- A jegyüket kérném – apu odaadta. Az ellenőr kicsit nézte, nyomott mind háromra valami pecsétet és tovább engedett – mellesleg kisasszony, amennyi időt itt veszekedett, már maguk is bent lennének.

- Lehet, de így talán megtanulták, hogy hová kell állni, amikor nagy a sor, de akár kicsi is – vigyorogtam rá elégedetten.

Kicsit még bolyongtunk, hogy megtaláljuk a lakosztályunkat, de aztán csak sikerült.

- 366. Ez lesz az – állt meg apu az ajtó előtt. Elő vette a kártyát. Be kellett csúsztatni a kilincs mögé és tá-dá. Kinyílt.

- Ez. Csoda. Szép – ámuldoztam.

- Igen, valóban az – értett velem egyet anyu.

Kábé félórán át pakoltunk, amikor úgy gondoltam én nagyjából végeztem.

- Felmegyek a fedélzetre – fogtam meg a kis táskámat.

- Várj egy kicsit – apu a helyére tette az üres bőröndöt majd oda jött mellém – mint mondtuk megbízunk, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget.

- Igen, tudom. Nem is fogok.

- Jó, de akkor bővítenénk a szabályokat. Légy szíves ne szólalkozz össze senkivel.

- Apa, ha igazságtalan és engem is érint, nem fogok meghunyászkodni.

- Én nem ezt mondtam, de nem szeretném, ha előfordulna az, ami a felszállásnál – magyarázott.

- Jó! Mehetek? – mutattam az ajtó felé.

- Igen. Telefonod meg van?

- Apa! – felvonta a szemöldökét – Igen, nálam van – válaszoltam nyugodtabban.

- Majd hívunk!

- Jó! Szia! – és már ki is mentem a lakosztályból.

A fedélzeten nagy volt a nyüzsgés. Egy kis gyerek sírt. Gondolom a nagy tömeg váltotta ki belőle.

Dudált a hajó egy nagyot, majd egy kisebb lökést éreztem. Elindultunk.