2. rész Nem vacsoráznánk együtt?

Sajnos a kis táskámban nem volt semmi, amire rajzolhattam volna, így visszaindultam a szobánkhoz. Az emberek többsége a hajó fedélzetén volt, így nem jelentett nagy gondot, hogy a szűk folyosókon át eljussak a lakosztályig.

- Vissza is jöttél? Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? – csodálkozott és ijedt meg egyben anya.

- Nem, csak papírokért jöttem. Le szeretnék valamit rajzolni – a ’nappaliból’ átmentem a saját ’szobámba’. Szerencsére nem kellett sokat pakolni. Fogtam egy dossziét és pár ceruzát –akkor majd fönt találkozunk.

Sajnos elfoglalták az előbbi helyemet, így állnom kellett. Neki dőltem a korlátnak és figyeltem a nyüzsgő embereket. Miközben figyeltem láttam felszabadul egy napozóágy. Gyorsan oda siettem és leültem.

- Hé, ezt már lefoglaltam! – dühöngött egy fehér pulcsis, napszemüveget viselő fiú.

- És? Hol vagyunk? Az oviban? Megláttam, ide jöttem, leültem, te meg hoppon maradtál. Ennyi. Figyelj tovább – elővettem a fülesemet a táskámból és a telefonomhoz csatlakoztattam. Elindítottam a zenét. A tekintettemmel próbáltam valami olyasmit keresni, amit megér lerajzolni. A fehér pulcsis fiú most a korláthoz ment, ahol az előbb még én álltam. Háttal állt nekem, a vizet nézhette. Fogtam a ceruzámat és rajzolni kezdtem. Először csak a körvonalakat, aztán a többit. Lassan rá lehetett ismerni. Már majdnem kész volt, amikor megfordult. Rám nézett. Én is őt figyeltem, gyorsan észbe kaptam és a rajzot a mappába tettem.  

Valaki megérintett.Enyhe szívroham, semmi több. A fülesemet kivettem és a vállam fölé néztem.

- Csak, hogy megtaláltunk – nyugodt meg apa.

- Végig itt voltam…

- Akkor jó. Örülök, hogy nem történt semmi – végül is. Nem történt semmi, szereztem magamnak ülőhelyet – Körbenézünk, jössz? – A fehér pulcsis felé néztem, de már nem láttam.

- Igen – álltam fel.

- Megnéztem a szobánkban lévő prospektust. A hajóút alatti programokat sorolja fel. Nagyon színes. Három-négyet muszáj lesz megnézni –lapozgatta most is anya.

- Aha… - értettem egyet.

- Nézd itt is van valami – álltunk meg egy nagy tömeg előtt, anyu a mai naphoz lapozott– azt írja, hogy tűznyelő, meg tűzköpőt láthatunk.

- Akkor nem megyünk kicsit előrébb? – pár emberkét meglökdöstünk, hogy legalább egy kicsit láthassak.

- Jó napot kívánok kedves Utasok! Én Maxi vagyok, Ő meg Mary a segédem – mutatott először magára a 30-as éveiben járó pasas, aztán a nőre, aki 25 körüli lehetett – Most olyat fognak látni, amit máshol sehol –azzal meggyújtott egy kis fáklyát. Elkezdett táncolni a fáklyákkal úgy, hogy közben a bőréhez értetett a tűzet a végén pedig a szájába tette, amitől elaludt.

- Hová mész? – szólt utánam anyu. Megpróbáltam a tömegből kifele menni.

- Egy nyugodtabb helyre. Nem szeretem a tömeget ilyen mértékben.

- Nem tetszik a tűznyelő?

- Biztosan van benne valami csel. Én nem hiszek az ilyenekben, majd hívlak titeket.

- Rendben. Vigyázz magadra!

Átmentem a hajó másik végébe. Végül a hajótatnál kötöttem ki. Ott volt medence meg jakuzzi meg persze sok napozóágy. Még csak kevesen voltak, holnap biztosan nyüzsögni fognak itt az emberek.  

Egy két személyes pad volt szabad. Mielőtt leültem volna, körülnéztem nem akar-e valaki leülni, de senkiben nem láttam ilyen szándékot, így helyet foglaltam. Velem szemben egy húszas évei közepén járó nő feküdt és napozott. Mondjuk a Nap nem annyira sütött, de az részletkérdés. Bikini volt rajta és egy lenge felső. Elkezdtem lerajzolni, úgy tűnt, Őt le is tudom, nem úgy, mint azt a másikat.

A rajzom közepénél tartottam, amikor megszólalt a telefonom.

- Szia, apu! – köszöntem.

- Szia! Azt szeretném kérdezni, hogy ugye senkivel nem beszéltél meg mára vacsorát? – hangjából ítélve nem viccnek szánta.

- Öö, nem. Miért?

- Remek. Összefutottam pár kollégával és megbeszéltem velük, hogy együtt vacsorázunk– mintha egy kést szúrtak volna szívembe – azt mondtam te is jössz – és még meg is forgatták. Apu tudja, hogy ki nem állhatom az ilyen vacsorákat, főleg A NYARALÁSUNKON.

- Nem! – tiltakoztam!

- Mi nem?

- Nem megyek!

- Már miért ne jönnél? Ott a helyed a családoddal!

- A családommal! Pontosan, de a kollégáid nem a családom! A mai vacsorát kihagyom veletek! – letettem. Nem akartam síni, főleg a fedélzeten, de elmenni sem akartam. Be szerettem volna fejezni a rajzot. A nő viszont abban a pillanatban állt fel. Egy hozzá illő férfi állt meg előtte és szájon csókolta. Összekulcsolták az ujjaikat és elmentek. Úgy látszik, ma semmi nem jön össze.

- Szabad? – kérdezte egy lány. Napszemüveget viselt és egy nagy kalapot.

- Persze – töröltem le a könnycseppet. Eltettem a rajzot és tiszta lapot vettem elő. Újra kerestem valamit vagy valakit, de senkit és semmit nem találtam. A mellettem lévő lány kutakodott a táskájában végül felém fordult.

- Bocsi, de meg tudnád mondani az időt? A szobámban hagytam a telefont – nevetett fel. Kétlem, hogy természetes lett volna a nevetése. Ránéztem a karórámra.

- 17:26 – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Köszi – azt hittem fel áll és elmegy, de nem előre nézett, olyan gondolkodó fejet vágott. Kis idő elteltével újra megszólalt.

- Nem te vagy az a lány, aki a felszállásnál megjegyezte, hogy a sor végére kell beállni? – vettem egy mély levegőt, megpróbáltam nem ingerülten válaszolni.

- De! Én vagyok – bólintott a lány és most hagyott magamra. Előttem ment el. Rövid farmer sortot viselt egy fehér hozzá illő blúzzal. Haját kiengedve hagyta, a szél belekapott és össze-vissza szállt. Sarut viselt. Csinos volt. Merengtem még egy kicsit, aztán elnyomott az álom. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg szunyókáltam. Arra ébredtem, hogy valaki megint leült mellém. Kicsit megijedtem. Elég nagy hévvel került mellém. 

Az órámra pillantva láttam, hogy negyed hét van. A telefonomat is megnéztem. Nem hívtak. Eddig. Anyu képe jelent meg a kijelzőn.

- Szerbusz Felícia.

- Szia! – köszöntem vissza.

- Hallottam apádtól, hogy nem akarsz jönni, vacsorázni.

- Ez azért nem pont így van. Szívesen mennénk, ha hárman lennénk.

- Tudom, de most mát nem mondhatjuk le. Fontos ez a beszélgetés.

- Anyu. – fújtam ki a levegőt – Egy. Nem kellett volna őket meghívni. Vagy már el volt tervezve és mindenen vacsoránál lesz egy ügyfél vagy főnök, vagy anyám kínja? Kettő. Nektek minden beszélgetés fontos, kivéve, amit velem kellene folytatni.

- Ez nem így van! – csattant fel – viszont nem szeretnénk, hogy egyedül légy!

- Nem leszek! –vágtam rá azonnal.

- Ezt, még is hogy értsem?

- Valaki meghívott már – hazudtam tovább.

- Igen? És ki? – körbe néztem, majd megpillantottam Őt. Majd Ő segít nekem.

- Majd, ha lesz, időtök bemutatom nektek. Nem kell féltenetek. Most pedig siess, mert lekésed a vacsit –lettem a telefont. Eltettem a tisztán maradt papírt és a ceruzát. Felálltam, hozzá siettem. Egy fiú mellette állt, biztos a barátja, hiszen egymás kezét fogták.

- Sziasztok – köszöntem.

- Szia! – köszöntek vissza. A lány felé fordultam és nagy levegőt vettem.

- Lehetne egy kérésem? – a lány a fiúra nézett majd vissza rám.

- Mi lenne az?

- Nem vacsoráznánk együtt? – kérdeztem félve és, ahogy kimondtam rögtön meg is bántam.